Voltam boldog- összeköltözésre vágyó.
Lettem szakító- az elhanyagoltság érzése zárt körbe. Találtam egy erős társat, barátot, aki segített meghozni ezt a döntést. Ha jobban megnézem, talán az utolsó pillanatban. Most már úgy mondom, hogy exem- kiderült a szakítás után pár nappal, hogy bipoláris depressziós. Ezzel még most is küzdünk. Mint barát próbálok mellette maradni. Sokak számára ez érthetetlen, de én láttam, látom még most is, mennyire fontos támasza voltam. Vagyok most is. Néha már elviselhetetlenül támaszkodik rám. Ingyen beszélünk telefonon és így naponta többször is. Még mindig úgy gondol valahol rám, vagy legalábbis attól félek, hogy úgy gondol rám, hogy mi még leszünk egy pár... Őszintén szólva egy dologtól rettegek- elveszi az esélyemet egy normális párkapcsolat lehetőségétől. Minden lépésemről tudni akar még mindig, faggat és faggatózik a baráti körben is...
Lettem szerelmes- lángolás, reménykedés. Epekedés. A vágy, hogy ő is erős lesz, hogy dönt... mellettem. Bennem volt erő- benne nem. Ha igaz az, amit ő mondott magáról és a kapcsolatáról, akkor boldogtalan, nem szerelmes, szenved... Ha ez így van, akkor én vagyok a gyenge nő, ő pedig az erős férfi? Hm...
Közben pedig ami most vagyok- mi is? Szerető? Szeretőt tartó? Mindkettő? Szégyeljem magamat? Nem. Nem fogom. Mindenhez két ember kell. Mindenhez.
A szakításhoz, a szerelemhez, megélni a gyáva megfutamodást, a szeretők boldogságához.
