Beírtam, amit beírtam az előbb... de ez élet, ugye? Elment Cseh Tamás.... Tudod, eleve egy kicsit olyan színes, habos-babos benyomást kelthetek, mert sokszor a komolyabbik énemet eltakarom és nem mutatom. Bujtor Istvánért szorít mindenki -én is- és közben valaki elment. A tesóm hallgatta állandóan. És közben megszerettem én is....

Cseh Tamás: Álomkeringő

Látok én ott fenn egy nagy hegyet,
Zúdulni belőle nagy vizet,
S a vízben sodródni mindenem,
Amim csak van énnekem.

Nagy barlang szájánál nézem ezt,
És látom hogy hátrafordulok:
Hogy barlangnak közepén szikla van,
Mely szikla forog, forog.

S a kő alatt folyó patak,
Lassacskán vérpiros lesz a víz.
Magával sodor skarabeuszbogarat,
S virágos ágakat.

Engem is elvisz a nagy folyam
Egy városba mely ismerős nekem.
S letesz egy utcában gondosan,
Ahol sok ember terem.

És kérdeznek ők, s én mondom nekik:
Hiába bíztattok emberek,
Elég volt mára, már nem énekelek,
Holnap majd talán lehet.

S felkapja mind a széles folyó
az utcát s a bennetermő embereket,
És velem együtt mind elviszi
Addig míg felébredek.

Szorosan lezárva tartom még,
Hogy szinte fáj, úgy a két szemem.
Mert szívemből így kiáltanék:
Ne szobám, ne add most vissza még
És te világ, te se add vissza még
Az öntudatot nekem!

Mint húron vonódó szálvonó
Szememen vibrál egy ér, Irén.
Felnyitom, s közli az öntudat,
Hogy levelem megírtam én.

  Nyugodj Békében!