Pontosabban hát "szingliségem" /talán/ végnapjai.

Szinglinek nem vagyok szingli. Csak egyedül élek. A Kedvessel már két éve vagyunk együtt. Az első pillanattól kezdve már megvolt nekem a lakáskám. Nem nagy, de fölöttébb kellemes kis zug. Együtt csináltuk a konyha felújítását, együtt festettük ki a fürdőt...

Az elején volt arról szó, hogy összeköltözünk. De ezért-azért-amazért nem lett belőlle semmi. Valahol nem is baj ez. Csak hát... közben megszoktam, hogy ő van, de nekem itt az én kis kuckóm. Ahová azért akkor is vissza tudtam húzódni, amikor összekaptunk. Nem kellett egymást kerülgetni motogva és magányra vágyva... sem semmi ilyen.

Főztem, amikor és amit kedvem diktált. Éltem, ahogy a kedvem hozta. És ha épp kifogytam valamiből, akkor csak magamat okolhattam. Mint most is, amikor a vécépapírt kell kicentizni, hogy a reggeli menetre még maradjon. Pedig esküüüü, hogy eszemben volt.

Csak hát most kezd úgy alakulni, hogy talán végre lesz a Kedvesemnek munkája. És akkor jön az összeköltözés. Jön az, amire vágyok, de amitől rettegek is. Félek, hogy már túl sokáig éltem egyedül. Hogy nagyon nem lesz egyszerű... és akkor lesz mit mesélnem!