Írtam délelőtt, hogy izgulok, megyünk versenyre. Ne nagy versenyre gondolj azért, csak egy helyi kis kutya szépségverseny. Na de akkor is. Egész jól meg volt szervezve, minden nagyon jó lett volna, ha nem szakad egész nap az eső. De szakadt. Kutyusomra -mivel neki is elég jellegzetes neve van, kap ő is kitalált becenevet- Zizire feladtuk a ruhácskáját, hogy ne ázzon szét és csak a felvezetésre vettük le. A közepes testű kutyák közé neveztük be- már csak azért is, mert ő kistestű magyar vizsla, másrészt meg láttuk, hogy a nagytestűek között volt egy csodálatos berni pásztor- hát na, megláttuk, hogy ő a nagy esélyes... Be is jött különben, a berni nyert, mondom, joggal! 

Ami nevetséges, hogy azt nem tudom, a mi kategóriánkban ki nyert. Mi a harmadikok lettünk Zizivel. Én a nagy örömmel voltam elfoglalva és elmerültem a szerelmem szemeiben, aki a szalagon kívülről fényképezett minket.

Hozzáteszem, nem nyertünk ugyan, de amikor a verseny elején megláttam, hogy a helyi politikai elit megjelent a kutyáival, nyeltem kettőt és valahol el is könyveltem már, hogy ők fognak nyerni. A fotósok őket fotózták és a többi, ami még ezzel jár. De megelőztük őket. Bár azt is hozzáteszem, a zsűriben többek között olyan hölgy is volt, aki Zizinek a kölyökkori első oltásokat adta és akit Zizi nagy csókkal üdvözölt. Nem tudom, emlékezett e a dokinőre, de az is tény, hogy Zizikém már csak ilyen repülőpuszi bajnok.

Most már lefeküdt, pihizik. Hosszú volt neki a nap. Én meg megyek enni végre még egy kicsit. Elégedettek vagyunk a mai nappal. Akkor is azok lennénk, ha nem nyertünk volna semmit. De így még teljesebb!