Néha nagyon durva dolgokat produkál az élet. A tesóm volt kedvesének egy nagyon ritka genetikai betegsége volt. Egy eset jut a kb. 250-300 ezerre. Vele kapcsolatban nagyon sok dolgot megtudtam erről a betegségről és arról az egy jegyről, amiről azonnal fel lehet ismerni.

Tegnap egy nagyon nagyon jó kis napom volt. Megismerkedtem két nagyon kedves lánnyal is. Az egyik lány a szerelmem nagyon régi ismerőse, a másik ennek az ismerősnek a barátnője. Ő ráadásul tök véletlenül csöppent ebbe az egészbe, úgy, hogy az én barátnőm nem ért rá.

Amikor megláttam a lányt, persze azonnal elakadt a lélegzetem. De elhessegettem a gondolatot. Hiszen az ismert betegek száma Magyarországon kb. 40. Mi esélye lenne annak, hogy ő is? Így hát rákérdeztem. De az volt a válasz, hogy igen, ő is ebben a betegségben szenved. Annak idején azt hallottam, hogy kb. 40-45 éves korukig élnek ezek a betegek. Most mondjuk a neten azt olvastam, hogy 50 éves korukig.

Belegondoltam ebbe az egészbe. Abba, hogy annak idején a testvéremék miért szakítottak. Felmentem iwiwre és megkerestem a volt kedvest. Nem is nagyon tudtam, hogy fent vannak e rajta. Bejelöltem őt is és a szintén beteg testvérét is.

Elgondolkoztam azon, hogy én vajon mit és hogyan csinálnék hasonló helyzetben. Ha tudnám, mennyi vár rám. Kinek jobb? Nekik, hogy valamilyen értelemben tudják, mennyi lehet és tudják, hogy ez az idő lehet az, amit a lehető legtartalmasabban kell eltölteniük? Vagy mi, hogy csak úgy élhetünk bele a nagyvilágba? Mi lehet a jobb?