Kép: Vincent Cacciotti
A Fotózás. Nagy betűvel. Az igazi mániám. A zenét is imádom, de azt csak hallgatom- kicsi koromban még énekkaros voltam (szoprán ráadásul) de most már szinte semmi énekhangom nincs. (Mondjuk egyszer régen egy kedves zenekarral párszor énekeltem egy helyi klubban, az jó poén volt....) A legtöbbször persze én csinálok fényképeket- emberekről, de főleg házakról. Hangulatokat megörökíteni, megőrizni magamnak. Egy kicsit olyan vagyok, mint egy japán túrisra- a múlandó dolgokat meg kell örökíteni. Aztán viszont ott van egy ismert fotós mondása: Ha megörökítetted a pillanatot, akkor lemaradtál róla. Na, igen, ez az átkozott kettősség. Amikor egy-egy koncerten állok, fényképezek és egyszer csak azt veszem észre, hogy vége a koncertnek. Amikor ez munka, akkor annyira nem is zavaró...
Most aktot csináltam- magamról. Önkioldó, áldassssssék a neve. Más előtt annyira ezt nem tudnám megcsinálni, kivéve a kedvesem persze. Ő azért más tészta, na! Nem az első eset mondjuk az önakt, de akkor is... Furcsa dolog, hogy ha úgy állsz neki, hogy igen, ez művészi akt és tessék nagyvilág, feltöltöttem, megmutatom nektek! Ugyanis épp most ott figyel egy fotós oldalon a kép, hogy mindenki boncolgathassa, nézhesse... Amikor szeretném hozzátenni, hogy kisebbségi komplexusom van az utóbbi időben felszedett plusz 10 kilótól és valami ismeretlen októl koromhoz nem illő mennyiségű pattanástól az arcomon.
Végkövetkeztetés hölgyek számára: önbizalomhiány ellen jót tud tenni egy jól sikerült önakt. Hogy legalább lásd fényképen, amit a tükörnek nem hiszel el- benned is van szép, csak meg kell látni. Nézddddd MAGADAT kívülről!!!!!
